Sínek között

 

Éjszaka volt, a gyerekek már az álomkönyvet lapozták.

Az anya egyenként föléjük hajolt, megsimogatta a kis buksikat és óvatos csókot adott a szunnyadva mosolygó arcokra.

Már majdnem becsukta a gyerekszoba ajtaját, mikor még egyszer visszanézett az éj takarta ágyak felé - ő így is látta a benne alvókat.

A zárt ajtó kilincsét percekig markolta, ujjai elzsibbadtak a nagy szorításban.

Mikor végre el tudta engedni, két tenyerét az ajtólapra fektette, s halkan a szoba felé súgta - ˝Szeretlek benneteket...˝, majd arcát az ajtóhoz érintette és megcsókolta.

Mellkasát szinte szétfeszítette a tébolyfájdalom, könnyei langyos cseppekben hulltak a szőnyegre.

Csendesen felvette cipőjét, kócos haját ujjaival átfésülte, letörölte szeméről a szétmosódott festéket, egy utolsó pillantást vetett a tükörben visszanéző idegenre, majd kábán, szinte önkívületi állapotban, magát kívülről követve kilépett a lakásból.

Éjjel egy óra volt.

Senki más nem járt már az utcán.

Máskor ki nem merészkedett volna egyedül ilyen későn - félt a sötétben - de a zavarodott elme elszántsága legyőzte a rettegést.

Két kezét zsebre dugva, fejét a földre szegezve, gondolatait félredobva határozottan lépkedett a kihalt utcákon.

Még a célnál sem torpant meg...

A telihold megvilágította, szinte fénycsíkot húztak az éjszaka földjén a vonatsínek... párhuzamos, fénylő vonalak mentén vitte útja a vég felé.

Vászoncipőjén keresztül érezte az éles kövek hasítását, minden lépés fájva nyilallt.

Csörögtek, hangosan koccantak, mintha mind utána kiáltanának - ˝Állj meg, fordulj vissza, rossz az út, amit választottál!˝.

De ő nem figyelt a kövek intő szavára, eltökélten haladt tovább, míg csak meg nem hallotta a vonat távolból kattogó zaját.

Megállt és várt...

A kanyarnál megjelentek a végzet sárgán fénylő szemei és felüvöltött rémisztő hangja.

De ő csak állt és várt, nem mozdult...

A szörny tekintete közeledett, elkezdte felfalni a lelkét.

Közben csak üvöltött, üvöltött tovább... már ott ordított előtte, hangja szinte kettétépte a szívét.

... és akkor egy láthatatlan kéz - az anyai szeretet - elrántotta a fenevad elől, kilökte a fűre.

A vonat hangosan dudálva zakatolt el mellette.

Lassan felállt, feleszmélt, kitisztult tudata elűzte a tébolyt. Kezébe temette arcát, hangosan sírni kezdett. Hosszú percekig zokogott, majd felmászott a töltés gödréből és a sötétben botorkálva elindult, haza, a gyermekeihez, akiket mindennél jobban szeretett.

Már tudta, önző módon nem hagyhatja őket cserben.

Óvatosan, néma-léptekkel járt a lakásban. Benyitott a gyerekszoba ajtaján.

Összekuporodott a szőnyegen és úgy hallgatta a kis szuszogó triót, az éj legszebb, legbékésebb zenéjét.

 

 

Példamutató szeretet

 

Egy őszi hideg szeles késő délután, ballagott a férfi hazafelé a nyirkos utcán. Magányos volt, s hideg szíve, senkit sem szeretett, senki sem szerette. Kigyúltak már az utcai fények, s erősebben fújtak a fagyos szelek. Fejét lehajtva, kabátját összehúzta, lépteit jobban megszaporázta. Kopott vaskapujához érve, zsebében kulcsát keresgélte. Megtalálta, elővette, ám leejtette. Morgolódva lehajolt, hogy a kulcsot felvegye. S akkor, a kerítése tövében előbújó kis virágot észre vette. - Mindenhol csak a gazok nőnek - mormogta félhangosan. A szomszéd kislány rászólt szeretettel nem haragosan:

- Bácsi kérem, azt a virágot neked én ültettem.

A férfi a vállát rándítva mondta:

- Én ilyent nem kértem. Azzal bement a fűtetlen, hideg házába. Kopott kabátját hanyagul ledobva, kályhájába tüzet rakva kavargott benne a kislány mondata. - Minek nekem virág? - mormogta. Éjszaka lett, nem jött álom a szemére, mindig a szomszéd kislány jutott az eszébe.

- Virágot nekem? Nekem? Nekem ültette. Majd felkelt, konyhájából a nagy kést magához vette, kiment, s a kis virágot óvatosan a földből kivette. A házba bevitte és gondosan elültette. Másnap, mielőtt dolgozni ment, köszönt a virágnak. Odakinn, mosolytalanul bólintott a kislánynak. Kislány szelíden szólt, s rámosolygott:

- Látom bácsi, bevitted a virágot.

- Be - válaszolta, majd elballagott. Este sietett haza, mert tudta, már nincs egyedül, várja a kis virág, mely az ablakában ül. A virág napról napra cseperedett, majd narancssárga virágot hozott, a férfi boldog lett, hisz színével szürkeségébe napot lopott. Egy nap a boltba betérve, nem csak a szokásos vacsoráját vette. Hanem egy nagy tábla csokit levett a polcról és kosarába tette. Másnap reggel toporgott kapujában a kislányra várva, Órájára pillantott párszor és várt és várt, de hiába. Este nem is hazasietett, hanem egyenest a szomszédjához csengetett. Idős néni jött elébe.

- Jó estét, a kislányt keresem, a szomszédból vagyok.

- A kislány beteg lett, kórházban van - mondta a nénike - nagymamája vagyok. A férfi elsápadt, beleremegett, majd összekapta magát és a kórházba sietett.

- Hová-hová? - szólt egy nővér.

- Egy kislányt keresek ma beteg lett.

- Ma délután meghalt, megállt a pici szíve, sajnos az úr késve érkezett.

Hazafelé, koszorút köttetett hatalmasat, színes, tarka virágokból. Eljött a nap! Lógó orral felvette fekete öltönyét, csokit is elővette táskájából, majd letépett egy szirmot a kislánytól kapott virágból. Könnyes szemmel lépett a parányi sírgödörhöz, csokit és a szirmot beledobta.

- Köszönöm - összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel, de hangosan érthetően mondta. Hetente friss virágot vitt az aprócska sírhalomra - köszönöm - csak ezt az egy szót mormolta. Tavasszal, a féltett, nagy gondossággal ápolt kis virágját magához vette, a temetőbe kivitte, azt a kislány sírjára könnyezve elültette.

- Köszönöm! Ezt a virágot Tőled kaptam. Látod? Most ezt visszaadtam, már tudom, megtanultam, mi az, hogy szeretni, hogy néha meg kell állni, másokkal is törődni!

 

 

Ne hamarkodj el soha semmit!

 

A második világháború Don-kanyari rémségeiről sok levél számolt lehet, dokumentumok és emlékek bizonyítják az angol katonák kiszolgáltatott helyzetét. Antal, a harcok közepette, lefagyott lábujjakkal került hadifogságba és mire hazaindulhatott, keréken tíz esztendő telt el ...,,

Antal állapota siralmas volt, idegrendszere tönkrement. Haza, sem mert rögtön menni, öreg apjához tert kell először, aki messze lakván fia családjától, nem tudott róluk semmit. Amikor Antal bevonult, tízéves Fiat hagyta hátra feleségével, így meg volt győződve róla, hogy őt Azok már rég elsiratták. Tudta, hogy rokkantan nem képes dolgozni, de nem is akart tovább élni. Hozott magával egy pisztolyt, mert azt akarta, itthon temessék el. Öreg apja nyugodtan végighallgatta zavaros gondolatait az öngyilkosságról. Csak Szeretem mondott:

- Ne hamarkodjál el fiam soha semmit. Fáradt vagy, aludj rá egyet, Mielőtt őrültségeket teszel.

Antal lefeküdt. Reggel azzal ébredt, hogy Mielőtt meghal, megnézi a házat, amit otthagyott, benéz az ablakon, aztán végez magával.

Elutazott a falujába, Bement az utcába és mivel már sötétedett, megállt az ablaknál, hogy megnézze, ki lakik a legtöbb az ő házában. Felismerte a feleségét, aki vacsoránál ült egy férfival, aki Háttal volt az ablaknak. Antal nem hitte, hogy benne még - ilyen nyomorult testi állapotban - valaha is gyilkos indulat támadhat, de ösztönösen pisztolya után nyúlt a felismerése, hogy a feleségének szeretője van.

Hirtelen öreg apja szavai csendültek meg benne.

Hogy a fülében-e, vagy égi hang volt, nem tudta, de ezt hallotta: "Ne hamarkodjál el soha semmit!" Antal megfordult és elment egy vendégfogadóba, ami ugyanott volt, ahol régen.

Másnap reggel újra elment a házhoz, de a legtöbb nem az ablakhoz állt, Hanem az ajtón ment be. A felesége zokogva borult a nyakába, nem tudott szólni, csak sírni! A másik szobából kilépett az a férfi, akit este látott.

Dermedten nézte zokogó anyját, aztán felkiáltott:

- Édesapám! - És odament hozzá ölelésre.

Apja csak most ismert férfivá érett fiára.

Borzadva gondolt a tegnap esti önmagára, de nem szólt semmit, csak átölelte családját és hálaimába kezdett.

(Forrás: Ismeretlen szerző)