Baranyi Ferenc:
Nézni

Itt már a szavak mitsem érnek,
csak nézni kell és nem beszélni,
se kérdeni, se válaszolni,
csak nézni kell, csak nézni, nézni.

Lesni, amit szép arcod izmán
parancsolnak csöpp rándulások,
s ha keskeny űr szakad közébünk:
felmérni az arasznyi távot.

Szemekkel mindent megbeszélni
ékesszóló sugarak által,
s meleg, bársonyos egyezségre
jutni egy titkos kézfogással.

Megérezni, amit te érzel,
kimondani, mi nyelveden van
előbb dobbanni a szívednél,
csókod előzni csókjaimban.

Itt már a szavak mit sem érnek,
ne szólj a száddal, csak szemeddel,
a szerelem akkor beszédes,
amikor már beszélni nem kell.

 

 

Baranyi Ferenc:
Egyszerű

Oly egyszerű ez: ha elvesztelek -
belepusztulok. Bármi lesz veled:
autó üt el, cserép zuhan le rád,
vagy ravatalod lesz a betegágy -
én utánad halok, nincs más utam.
A sorsomat kezelni egymagam
már túlontúl önállótlan vagyok,
élek, ha élsz - s ha meghalsz, meghalok.
Oly egyszerű ez. Semmi komplikált
nincs abban, hogy csakis harmóniát
fog fel fülem, hangom is puszta csend,
ha nincs másik hang, mellyel összecseng.
Megírták mások már, mi vagy nekem:
lányom, anyám, húgom és kedvesem,
testnek s kenyér, parasztnak a föld,
prófétának ige, mely testet ölt,
te vagy a fény az éjszakában - oly
banális mindez s mégis oly komoly.
Nekem te vagy a velem-futó magam:
kétágú útnak egy iránya van
s ágaink párhuzama oly szoros,
hogy a tekintet szinte összemos.
Értsd meg tehát, hisz olyan egyszerű:
mikor magadhoz - hozzám vagy te hű,
magaddal azonos csakis velem
lehetsz mindig már.
Ez a szerelem.

 

 

Utószó egy szerelemhez

 

Nincs mit mondanom,
nincs mit mondanod,
ami régen megszakadt, azt
nem folytathatod,
szemed jégvirág borítja,
már beléd nem láthatok.
Nincs mit mondanod,
nincs mit mondanom,
párosan viselt magánynak
dupla súlya nyom,
szíved hangtalan parancsát
többé meg nem hallhatom.
Én már többé nem kereslek:
rád találnom nem öröm.
Te is engem csak - kerestél.
De én azt is köszönöm.
Mért, hogy a szerelmet mindig
megalázza a közöny?
Válni kell.
Kolonc koloncot nem visel,
önvédelemből hagylak el
s fel nem cseréllek senkivel.
Válni kell.
Én nem hiszek - te nem hiszel,
a szív nem nézi, mit cipel,
csak éppen már nem bírja el.
(Baranyi Ferenc)

 

Várnai Zseni-Síró szemek.

 

Én sokat nézek a síró szemekbe
S éjente magam is sírok sokat
És messze, zord sötét tájak felől
Magamba szívom a bánatokat.

 

Mi messze jajlik vérző távolokban,
Mind megtalál és mind olyan enyém,
Hogy arcomat sápadtra komorítja
S ifjú szememből is elfogy a fény.

 

Pedig Te, Kedves, itt vagy és szeretlek,
Virággal kén övezni homlokom,
De ajkamon, lásd, könnybefúl az ének,
Ciprus vagyok én minden sírokon.

 

Tán elveszítlek így, hisz vannak vígak,
Felédhajlók és könnyen nevetők,
Én nem tudok, mert hallom, akik sírnak,
És egyre telnek, mind a temetők.

 

Lásd, így vagyok, szomorú két szememmel,
Lelkem mélyén bús dalok zengenek,
Kacagások, víg játékok helyébe,
Nem tudom én, elég-e ez Neked?

 

Mert jaj nekem, síró szemekbe néztem,
S most minden könny az én szememben ég,
Mosolyogni meg közben elfeledtem...
Lehet-e engem így szeretni még?

 

 

Vánai Zseni- Szerelem.

 

Messze, a kéklő üveghegyeken
él egy madár, a neve szerelem.
Topáz a csőre, és a két szemén
rubintos tűzben szikrázik a fény.
A szárnya zöld, a begyén kék pihe,
alatta ver forró piciny szíve
és mint a villám lecsap hirtelen,
fényből, viharból jön a szerelem!

Már láttam egyszer, jött egy pillanat
szívemre ült és hittem, itt marad,
utána kaptam gyorsan és kezem
átfogta csöppnyi testét melegen,
vergődött, karmolt és az átkozott
tenyeremben verébbé változott,
szebbik valója eltünt, messzeszállt
s talán már más szív fölött muzsikált.

Elfogni őt, bezárni nem lehet,
akár a fényt, vagy nyargaló szelet,
csupán a vágy oly szárnyaló szabad,
hogy utolérje azt a madarat.
A színe, hangja mindig újra más,
meseszerű, különös és csodás
Ott fönt lakik a kék üveghegyen
az a madár, a neve szerelem.

 

 

Várnai Zseni: Megyek Feléd...

 

Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja végtelen útjait.

feléd fordítom arcomat, mert tőled
hullhat csak rám a fény és a meleg,
s olykor, mikor közeledbe érek,
már azt hiszem: most...most elértelek!

Kinyúl felém napszemed fénysugára,
megérint, mint egy csók a téren át,
s e fény visszfénye tükröződik rajtam,
mikor átúszom a nagy éj tavát.

Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,
lehullanék, ha Te nem vonzanál,
úgy tartasz engem óriás erőddel,
úgy húzol, mint egy mágikus fonál.

S mikor egy világrobbanás hatalma
égen és földön mindent szétlövellt,
akkor zuhantunk egymás közelébe,
karod elkapott és védőn átölelt,

egy pillanatra, aztán elszakadtunk
pályánk sínére parancsolt a rend,
a csillagok fészkükre visszaültek,
s a hold újra a nap körül kereng.

Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körülötted, s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,
s örök vonzásod szárnyain röpül.

 

 

Baranyi ferenc: Egy pillanatra...

A pillanatot kell csupán kibírni,
amikor egy véletlen mozdulatból
kiderül, amit szüntelen gyanítasz,
de míg gyanítod, addig nem gyanakszol,
a pillanatot kell csupán kibírni,
amely egy önhitt szárnyalást keresztez,
mikor gyönyörű ívű szerepéből
egy pillanatra kiesik a kedves,
a pillanatot kell csupán kibírni,
mikor egy elszólása tudtul adja,
hogy szerelmedért teljes életével
adózik bár, de csak felére tartja,
a pillanatot kell csupán kibírni:
az átmeneti örökkévalóság
döbbenetét, mit a tábornok érez
ha kételyei percre lefokozzák -
a pillanatot kell csupán kibírni!
Aztán beérni azzal a csekéllyel,
mi megmarad a pillanat után is.

 

Baranyi Ferenc:
Elmondhatatlan vallomás

Van szerelem bevallhatatlan,
vállalt nyugalmad őrzöd abban,
te döntöttél ekként magadban:
titok legyen. Bevallhatatlan.
Azt dédelgeted ami gátol,
ami megóv a kimondástól,
úgy őrzöd, mint koldus a rongyát,
hogy tested pucérnak ne mondják.
Észrevétlenebb a fedettség,
a megtagadott meztelenség,
a félbenyelt döbbentő – mondat,
ára behódolt nyugalomnak.
elhessegetsz sok sas szerelmet
ha kotlós biztonság melenget,
moccanna vágyad bár: cseréld el
a meleget a repüléssel. . .
A szárny alatt a szárnyalás-vágy:
gyutacsát vesztett bamba gránát,
sorsától fél, robbanni reszket,
magát alázza játékszernek.
Élve maradt szomorú bomba,
egykedvű csirke, puha tollban,
szélárnyékban delelő koldus,
vigyázatodban egyszer fölbuksz!
Félelmed rongyod – óva koldul -
szabályos koldus. Sose fordul
senki feléd. Nincs szava, élce,
nincs tetteden meghökkenése.
Örülsz, ha rád se pillant senki,
ha nem kényszerül észrevenni,
tekintetek pergőtüzének
körében kényelmetlen élned.
Magaddal is hitetve vallod,
hogy bőröddel egy már a rongyod,
kínok nélkül letéphetetlen,
benne szíved elérhetetlen.
Miről titkon vallod: bolondság -
őrzöd, akár koldus a rongyát,
talpig beléje öltözötten
lapulsz ártalmatlan közönyben.
Van szerelem bevallhatatlan,
vágyol rá – s benned van, magadban,
ragyogását rongy alá loptad,
magad előtt is letagadtad.